Nincs mese! Ing, gatya.
Ez egy pótszer, ami elnyomja az aktuális
problémáidat, segít valamiféle formában kikapcsolni.
Nekem mint játékosnak azt jelentette, hogy az életemben
nem tudtam rendet csinálni. Nem tudtam úgy irányítani a
dolgaimat, hogy úgy érezzem én vagyok fölül, nem pedig
valamilyen kényszerített helyzetben. S amikor ott álltam
a gép előtt, vagy ott ültem az asztalnál, akkor az az
élmény jutott nekem, hogy most én irányítok valamit,
most én irányítom a dolgokat, amit az életemben nem
tudtam. Nyilván az embernek bűntudata van, eljátssza
maga körül a családot, a szeretteit, s ez aztán többször
mindenféle formában visszaüt. Ami aztán arról szól, hogy
újra menni kell. Hosszú évek kellettek ahhoz, hogy én is
és a család is megértse, hogy nincs tovább. Amikor
belátták, és megmondták, hogy nem tudunk veled mit kezdeni, nem tudunk
és már nem is akarunk segíteni úgy, ahogy eddig. Mert
tudjuk, hogy azzal, ha kihúzunk a pácból, újra és újra
több baj jár, mintha bármi mást csinálnánk.
Menj és oldd meg!
Mert az egész probléma gyökere az, hogy a
szenvedélybeteg a felelősség felvállalása nélkül éli az
életét. Egészen odáig, amíg el nem jut oda, hogy nincs
tovább. Mert a család, a környezet azt mondja, hogy ezt
már nem lehet. És szerencsés az, akinek azt mondja, mert nagyon sokan egy életen keresztül töltik
ki a párjuknak az italt, viszik oda a pénzt, és így
tovább. Nekem szerencsére ezelőtt hét évvel az Édesanyám
azt mondta, és ez egy sorsordító mondat volt: „Kisfiam, én
félek attól, amit te csinálsz, nem szeretném, hogyha ide
hazaköltöznél. Mert félek tőled.” Ez a mondat akkor
nagyon nehéz volt, és rettenetesen rosszul esett, de úgy
nyolcvan százalékot adok annak, hogy ez indított el egy
valódi normális felnőtt élet felé. Kifelé a gödörből.
Annak, hogy ki mennyit játszik el, nincs jelentősége. Mindenki a saját
lehetősége végső határáig megy el. A milliárdos is, az
is, aki a család segélyét játssza el. Az a lényeg, hogy
túlmész minden határon. Addig, amíg a minimális
lehetősége is megvan annak, hogy kölcsönt kapj. Mindent
bevet az ember. Minden eszközt kihasználsz ahhoz, hogy
legyen. Szinte bármi áron. Van, aki leüt érte valakit,
ezt én nem tettem volna meg. De a családomat becsaptam,
itt-ott simliztem. És ez mindenkinél benne van. Addig kérsz, amíg
van, aki adjon. Ing, gatya. Nincs mese. Nem tudod
abbahagyni, mert nem a pénzért mész oda. Sikkasztottam a
munkahelyemen. A család kisegített, nehogy már benne
hagyjuk a gyereket a slamasztikában. Oldjuk meg!
Megoldjuk. Ok. Tabula rasa. Egyszer, kétszer, sokszor.
Persze egyre pörgőbb nagyságrendekben, mert pont ezektől
bátorodik fel az ember, mert tudat alatt ott van, hogy
ha bajban vagyok, a tesóra még számíthatok. Ha még
nagyobb bajban vagyok, a család azért még segít. S ezek
mindig itt vannak a fejemben, és működnek, ha akarom, ha
nem. Ezért volt jó, amikor eljutottak odáig, hogy nem.
Nagyon szeretünk, bármikor nagyon szívesen látunk,
erkölcsileg támogatunk. De anyagilag nincs semmi. Oldd
meg, állj a lábadra!
Ahhoz, hogy változtasson, mindenkinek el
kell jutnia saját magához képest a legaljára. Ez nekem
egy tízágyas, emeletes ágyas szoba volt egy hajléktalan
szállón. Vissza is estem, többször is. Megjártam a kórházat is.
Aztán mégis erősödtem, komfortosabb helyre kerültem,
továbbjutottam lépésről lépésre. Azóta megnősültem, két
gyermekem van.
Eljutottam egy segítő csoportba is, a
Máltai Szeretetszolgálathoz. A csoportban az a jó, hogy
mindig segítenek kicsit feltöltődni, rendszeresen,
minden héten. Akármilyen állapotban voltam, egy kicsit
mindig összerázódtam. Ha túl jól voltam, akkor is, mert
az is baj, mert akkor érzem úgy hogy elengedhetem magam,
megengedhetek magamnak valamit, amit egyébként nem. A
csoportban az ember rájön arra, amivel akár évtizedekig
hadakozik: hogy nincs egyedül. Hogy nem arról szól a
történet, hogy te vagy az egyetlen ilyen hülye állat a
világon, aki ezzel a problémával küzd és nem tud rajta
ezen túllendülni. Ez nagyobb probléma, amiben sokan
érintettek. Sokan járják be ugyanazt a tipikus utat,
amit te. Ettől az élménytől az ember egy kicsit
felszabadul, és tud őszintén beszélni, és meghallgatni
másokat. Hétről hétre okulni abból, hogy van mögöttem
huszonöt olyan év, aminek a nagyját a hátam közepére sem
kívánom. És erre hétről hétre gondolni kell. Ha akarod,
ha nem. És ez jó! Mert ha ezt tudatosan csinálja az
ember, akkor ez egy önfejlesztő dolog. Ha csak úgy
beugrik, akkor az ok arra, hogy elmenjek játszani.
A Fűnyíró Cafe Északi Támpont Egyesület
Rádió C Műsorából
|